Azt, hogy baj van már 1989-ben is lehetett tudni. Az, hogy mekkora a baj, a mai napig nem derült ki. A választás azóta is előttünk áll, élni, vagy égni! A TCS épp 25 éve adta ki egyik legfontosabb próféciáját. Lukács evangéliumának második fejezete következik.

A Tankcsapda sztorija rém egyszerűen hangzik. Fogj egy gitárt, egy basszusgitárt és egy dobot. Énekelj olyasmikről - lehetőleg tételmondatokban - amiket mindenki megért, vagy azt hiszi. Pakolj alá húzós rakkenrollt, olyat, amit talán csak Lemmy tudott, evör. Az egészet öntsd nyakon egy adag szimpatikus pózzal, oszt kész passz. Sika, kasza, léc, hogy egy másik klasszikust citáljak.

Persze a recept, így első, és második blikkre is pont egyszerűnek tűnik, de az a karrierív, amit a debreceni punktrió (ok, később volt minden...) befutott a helyi garázssortól az Arénáig, azért az nem mindennapi, és nem is kopizható, csak úgy csuklóból.

A Csapda veleje persze Lukács, a frontember és megmondóember, a nemzedéki ikon, a kismagyar bálvány, a zeneszerző, a szövegíró, a punkrocker, az üzletember és még ki tudja mi...na és persze a kiszolgáló személyzet.

A Csapdát épp annyira lehetett kajálni gimi harmadikban, az egyetemi vizsgaidőszakban, mint az állandó szorongást és stresszt okozó belvárosi irodaházak demokratikus magányában. Őszintén ki ne akarta volna egyszer is az életben feltörölni a padlót akárkivel, miközben épp mondjuk a Szabadon pörög (hogy pont egy középkésői dalt linkeljek ide...)

Az A legjobb méreg a hazai rock egyik legszimpatikusabb albuma. Nem akar más, nem akar több lenni, mint ami: mocskos, szégyentelen, szókimondó rakkenroll. Nyálzó, csapzott, izzadt és büdös, de soha nem felszínes, és főként nem megunható. Primer rock, primer zene, primer szövegek, primer érzelmek. Szex, drog, rakkenroll magyar módra.

Az albummal a Csapda beköltözött a rockdiszkókba, az életünkbe, na és a lakótelepek házfalaira.

Minden szám egy-egy hétköznapi történet, közhelyektől mentesen felmondva. Csajozás (Gyűrd össze a lepedőt), még egy kis csajozás (Csőre töltve), bulizás (Legyen az ördögé), gettózás (Tudok egy munkát), társadalom-fricska (Nem ismerek rád) és mindez együtt (A legjobb méreg).

Lukács pontos látleletet ad mindarról, amit megélt, és arról is, amit sohasem, de amit azóta sem tudunk feledni.

10/9                                                                                                                                          Radicsg

HALLGASD MEG:

https://www.youtube.com/watch?v=YYzwDRN_goc

Túl a post-punkon, a gótikán és a popon, a The Cure 1987-ben csókkal megpecsételt vérszerződést kötött a feketébe öltözött, állandó izzó vágyálomban égő gruftikkal. A pop beköltözött a temetőkbe, az alternatív fiatalok pedig feltámadtak!

Lehet, hogy a The Cure főműve a harminc éves Robert Smith öregedéstől való pánikrohamát dokumentáló esőáztatta Disintegration (1989), de, lehet, hogy nem. Az a fajta változatosság, eklektika, szabad asszociációs zeneszerzés és szerkesztés, amit a Kiss Me Kiss Me Kiss Me-n hallunk egyszerre tette halhatatlanná a Cure-t, még akkor is, ha ők maguk kicsit bele is haltak.A 18 szám úgy szippant be, mint egy örvény. Egyszer feldob, máskor alád áll. Ki-be tekergőzik, lehúz a kígyóverembe (The Snakepit) és felrepít az égbe (Just Like Heaven). Érzelmi hullámvasút. Tektonikus mozgás. Lélekbúvárkodás. Szellemi erőpróba.

Az album zeneileg behatárolhatatlan, az örvénylő, lüktető, szívtépő zajongástól (The Kiss) a felszabadult popig (The Perfect Girl), a funktól (Hot Hot Hot!!!) a szitáros, indiai raga-szerűségig (If Only Tonight We Could Sleep), az art-poptól (Like Cockatoos) a vegytiszta alternatív rockig (Shiver and Shake) van itt minden, ami kikészít, felzaklat, megnyugtat, andalít, és függővé tesz egy életre.

A szövegek a vágyról, a viszonzott, de inkább viszonzatlan szerelemről, a sóvárgásról, a halálról, meg úgy általában az életről szólnak, vagy inkább sóhajtoznak.

A Kiss Me Kiss Me Kiss Me minden dala sláger lett, bár igazi sláger alig akad rajta, a Catch - Why Can't I Be You? - Just Like Heaven - Hot Hot Hot!!! négyest leszámítva. Mégis.

Ezek a számok egy egész generációhoz szóltak. Mindazokhoz, akik nem ették nagy kanállal a Postinort a rum kólához a balatoni videódiszkóban, akik nem hittek a tartós békében, a Nagy Oroszország kovácsolta frigyben, sem pedig az amerikai álomban. Akik nem értették miért kell rikító színű cuccokba bújva Rióról énekelni a fegyverkezési verseny legsötétebb éveiben. Akik megvetették Thatchert, elítélték Reagant, Kádárról meg azt sem tudták kicsoda. Ők voltak azok, akik 1989-ben csöndben bevették a Kisstadiont, hogy ott aztán részt vegyenek a Mester miséjén, hogy megtisztuljanak és megváltassanak, vagy épp elkárhozzanak mindörökre. Ámen! 30 éves a Kiss Me Kiss Me Kiss Me.

10/10                                                                                                                                         Radicsg

HALLGASD MEG:

https://www.youtube.com/watch?v=BNTrm67-g8Q&list=PL2l9j29snkxU3KutVJpaCkF3qjPBMoptq

Az öntörvényű zsenik vagy zsákutcába jutnak és elkallódnak, vagy a mennybe mennek, esetleg a pokolba. Ryan Adams mindenütt járt már, most épp szabadulni próbál saját börtönéből.

A mesebeli kilencvenes években volt egyszer egy Whiskeytown nevű zenekar, melynek szétcsúszott frontembere akkor még nem értette, miért nem tudnak befutni, ha már a Wilconak sikerült. Aztán ez a tehetséges, nyugtalan természetű srác faképnél hagyta saját kreálmányát, hogy megjelentethesse önazonos debütáló albumát.

Az ezredforduló évében kiadott Heartbreaker tényleg összetörte mindenki szívét, aki életében egyszer is elgondolkodott már az élet értelmén. Folkos, alt-countrys ízek, a kritikusok süvegelték, a közönség kajálta. Minden ok, gondolhattuk volna. De nem, vagy inkább nem mindig.

Az önsorsrontó fazonból adódó kreatív ámokfutás csak ekkor kezdődött. Az ilyen-olyan, bár többnyire erős színvonalú sor- és kalózlemezek, közreműködések, mellékszálak zenei karaktere a countrytól, a vegytiszta rockon át, a folkig és vissza, a punktól (The Finger-projekt) az új hullámig, a metálon (Kiss-feldolgozáslemez) át a mit tudom én miig húzódott, keresztül-kasul szelve a rakkenroll horizontot. Drog, alkohol, még több drog, függőség, szerelem, válás. Adams szárnyalt, néha pedig szárnyát vesztve visszahullott a porba, de csak azért, hogy Főnixként támadjon fel újra.

Volt, hogy felejthető volt (Jacksonville City Nights, 29, Cold Roses, 2005), máskor felejthetetlen (Gold, 2001, Love is Hell, 2004, Easy Tiger, 2007). Átlagosságában is átlagon felüli (ajánlott hallgatnivaló a kedvenceit feldolgozó 2003-as Rock N Roll).

A munkamániás Adams a tízes évektől lassított, lenyugodott, már ami a sorlemezek ütemét illeti. Talán épp a Mandy Moore-ral kötött 2009-es házassága miatt húzta be a féket.

Legutóbb tavaly jelentetett meg hangzót, mikor Taylor Swift 1989 című munkáját értelmezte újra. Kapott is érte hideget, meleget.

Legfrissebb albumára, a 2015-ös válása ismeretében akár terápiának is felfogható Don Was producerguruval felvett Prisonerre elsősorban a szerelem elmúlása nyomta rá bélyegét. Meg persze az olyan előadók, mint a Nagy Amerikai Zene főnöke Bruce Springsteen, a hetvenes évek hard rock másodvonalának osztályelsője, a Bachman-Turner Overdrive, a britpop (és indie) mesterdarabját megalkotó Smiths, a szimfonikus popban és pszichedelikus rockban egyaránt progresszív ELO, vagy épp az egyáltalán nem progresszív, de annál inkább zsigeri AC/DC.

Szeretsz még? - teszi fel az egyik legmarcangolóbb kérdést Adams a nyitó Do You Still Love Me?-ben, mi pedig azonnal rávághatjuk: IGEN! A meg-megtorpanó éteri orgonával operáló számot majd szétveti a lefojtott energia. A countrys, Springsteen felé biccentő To Be Without You, a szájharmonika felütéssel indító, keserédes Doomsday mindegyike képes megnyitni testünk cellájának ajtaját.

10/8                                                                                                                                         Radicsg

HALLGASD MEG: https://www.youtube.com/watch?v=U-qfQcJveDw&list=PLxKHVMqMZqUQNEYhiaVFy3xm1z0av3UDX

A nagy rakkenroll svindli legújabb kori manipulátora visszatért, hogy ezredszer is újrahasznosítsa mindazt, amit egyszer már feltaláltak a hatvanas-hetvenes években. Rocktöri 2017. 

A kaliforniai mindig csapzott vörös garázsrocker immár egy évtizede szállítja korongjait. Munkamániája azonban soha nem ment nála a minőség rovására. Segall meggyőzően építkezik azokból az alapkövekből (blues, garázs rock, lo-fi, pszichedelia, punk, noise), melyekből például Hendrix is újjá tudná építeni az Electric Ladylandet, ha visszatérne egy kis jammelésre. Persze ezt már annyian, annyiféleképpen megtették, hogy simán el lehetne egy vállrándítással intézni, de mégsem.

Segall ugyanis úgy képes visszaidézni a pszichedelikus és glam-rock aranykorát, ahogyan például a zavaróan tenyérbe mászó Lenny Kravitz soha, és Jack White is csak általában. Természetes, őserőtől duzzadó, mégis lazán odakent számait majd szétveti a tesztoszteron. Segall nem talál fel semmi újat, de nem is akar. Ez csak rakkenroll, de mi szeretjük! Ugyanakkor minden számban van valami, amitől emlékezetes marad: egy jól eltalált riff (Break a Guitar), megjegyezhető énektéma, kvázi-jazzes, elszállt merengés (Warm Hands (Freedom Returned)), gitártépés (Orange Color Queen), Kurt Cobaint idéző rekedt üvöltés, folkos miegymás (Talkin', Papers, Take Care (To Comb Your Hair)), jó duma.

Ty Segall új albuma pont ott hat ahol kell, a zsigerekben.

10/8                                                                                                                                         Radicsg

HALLGASD MEG: https://www.youtube.com/watch?v=GF4i84mWuvU

A '80-as évek vége felé ráfeszült a bikini a status quo-ra, és nemcsak azért mert katonának egyformán nehéz volt a dolga a hanyatló, bűnös, imperialista nyugaton és a vasfüggönyön innen, sokkal inkább azért, mert megmerevedtek a rock frontvonalai. A Bikini 30 éve mondott el mindent, ami akkor elmondható volt!

A Kádár-rendszer szép csendben konszolidálta a rockot. Az egykori lázadók elhallgattak, az új rebellisek hangja pedig alig szűrődött át a fővárosi underground klubok (?!) falain. Még az a szocialista-skandalum is megtörténhetett, hogy a Nemzet Csótánya, Nagy Feró lassan kiadhatta a közel évtizedes múlttal bíró Beatrice első albumát, na jó, nem az állami szervnél.

Ferót persze addig sem lehetett gúzsba kötni, a főszereplésével felállt ős-Bikini 1983-as debütje a magyar pop egyik kanonizált főműve. A Hova lett... úgy osztja a legvidámabb barakk keretlegényeit, úgy szól be, hogy alig hallható rajta értelmes szöveg. Programnyelvét dekódolni kell, a punktól a burleszken át a ska-ig, vagy épp a távol-keleti népzenéig felhasznál mindent, hogy egy nemzedék helyett üvöltse bele a káderek arcába: én nem mondtam semmit, akkor, nincs mitől félnem! Fanyar, frusztrált, kibukott. Az orwelli évben kiadott XX. századi híradó még hasonló szellemben íródott, aztán jött D. Nagy, Feró pedig ment. Legalábbis a háttérbe húzódott.

A '85-ös Ezt nem tudom másképp mondani című lemezen már egy egészen más Bikinit hallunk. Modern rockzenét. Rádióbarát dallamokat. Slágerparádét. A nemzetközi helyzet pedig ha lehet, az 1987-ben megjelent Mondd el című korongon még tovább fokozódott.

A zene középutas (új hullámos) rock. Profi hangszeresek. Profi hangszerelések. Profi megoldások. Precíz, kiszámítható, áramvonalas panelzene a nyolcvanas évek egyik első számú közönségzenekarától.

A szövegek más lapra tartoznak. Kritikát mondanak, nem is annyira a sorok között. Virulnak a közhelyek, szürkülnek az ünnepek. Tudósítások egy kifordított világból. A Mondd el talán a legtöbb slágert fialó Bikini album: Fagyi, Megüssem, vagy ne üssem, a Dévényi Ádám-féle Adj helyet, Nehéz a dolga. Poptaritop '87!

Bár a kilencvenes évekre a Bikini kifáradt, és már csak egy-egy villanásra futotta (Izzik a tavaszi délután, 1992, A szabadság rabszolgái (1997), a '80-as években hozzájuk hasonló közérthetőséggel csak kevesen voltak képesek megfogalmazni a panelmagányban úszó szocializmus groteszk hétköznapiságát.

Tetszik, vagy sem a mai napig koncertező Bikini azóta is az első néhány lemezéből él, meg kicsit a Temesvári vasárnapból...

10/8                                                                                                                                               Radicsg

Jó, hogy vége a hatvanas éveknek és nem jön újra el - énekelte Lovasi valamikor a nyolcvanas-kilencvenes évtizedfordulón. Persze akkor még nem sejthette, hogy téved. A hatvanas évek a kilencvenes évekbeli újrázás után ismét becsengettek. Hogy erről az MGMT tehet, vagy a Tame Impala, esetleg még korábbról a Coral, mindegy is... Időutazásra felkészülni, itt a Foxygen!

A két arcátlanul fiatal (értsd húsz éves tejfölösképű) ámde módfelett tehetséges fiatalember még az iskolában bútorozott össze, zeneileg. Az '56-os magyar emigráns felmenőkkel bíró Jonathan Rado és Sam France a kétezres évek közepe óta készítik a hatvanas-hetvenes évekbe tunkolt retropopjukat, komolyra azonban csak 2013-ban az egészen elképesztő We Are The 21st Century Ambassadors Of Peace & Love-val fordult a dolog.

Az, hogy az első hivatalos nagylemez mindennél organikusabban csavarta egymásba a folkot, a beat-et, a pszichedeliát, a kaliforniai álmokat, a liverpooli álmos délutánokat, a Broadwayt és Bob Dylant, a Pink Floydot és a Velvet Undergroundot, a Rolling Stonest és mindenek előtt a Beatlest, még csak az origó volt. A poén inkább az, hogy tették ezt úgy, hogy az egész textúra nem idézetgyűjteménynek hatott, hanem saját hanggal bíró, őszinte, zsigeri katyvasznak. Spontán volt, eszementen dallamos, slágeres, örökké változó, öröktől való, rendkívül egységes, minden trenden kívül és felül.

A stíluskavalkád a második, embert próbáló hosszágú korongon még inkább elszállt. Dalok és daltöredékek, játék és muzsika közel másfél órában, a karakterből mit sem veszítve, híján bármiféle forgatókönyvnek. Progosabb, és ha nem is okosabb, de minden ág bogával, szétesettségével, töredezettségével és odakentségével együtt is fenomenálisan szórakoztatóan hozta a hatvanas-hetvenes tripet. Az ...And Star Power testen kívüli élményt adott 2014-ben.

Mindehhez képest az idei Hang sokkal letisztultabb, összeszedettebb, már-már áramvonalasnak mondható gyűjtemény. Alig több mint fél óra. Nyolc dal. Kompakt, tömör gyönyör. Ugyanakkor az elődeinél sötétebb és kiszámíthatóbb, de nem kevésbé szórakoztató. Végképp kiderül, a Foxygen monumentalitásban is tud laza lenni, akárcsak Meat Loaf, vagy a hetvenes évekbeli Elton John.

A Trey Pollard és Matthew E. White hangszerelőkkel, a Flaming Lips-es Steven Drozddal, továbbá a Foxygen köpönyegéből kibújt Lemon Twigs tagjaival rögzített korong dalai alatt a szemünk előtt pörögnek a vietnámi háború képei, a Watergate botrány szalagcímei, a polgárjogi tüntetések képsorai, vagy épp a hidegháború rémképei, az egész hetvenes évek tokkal vonóval.

A nyitó Follow the Leader még Philly soul vonósokkal kényeztet, hogy aztán musicales, széles tereket bejáró, stílusok között bukfencező America, vagy épp a steel gitáros, helyenként az Eaglest linkelő On Lankershim alatt már egészen világos legyen a Foxygen a szabadság vándora.

10/9                                                                                                                                               Radicsg

A hetvenes évek közepére felnőtt egy új generáció, amelynek nem mondott már semmit az apák rakkenrollja. Nem akart már kimenni a hegyoldalba, nem akart felülni az Illés szekerére, és főként nem akart eltölteni egy éjszakát a Metro Klubban. A csövesek csak őszinte, kőkemény rockot akartak, meg a világot de azonnal! A Piramistól mindezt meg is kapták! 40 éves a bemutatkozó "tortás" lemez.

Az a fajta áhítattal vegyes pusztító rajongás, amely a Piramist övezte, korábban példa nélkül állt a magyar könnyűzenében. Jó, ott volt a szentháromság a hatvanas években, de az Illés-Metro-Omega összes tagjának sem sikerült úgy beindítania a lányok fantáziáját, mint a Generálból igazolt Révész Sándornak. A Kölyök egy generáció bálványa volt. Az iskolákban Piramis őrsök alakultak az, és Révész-rajok is tisztelegtek volna a kalászos-munkás magyar trikolórnak, ha a diri engedte volna a szocialista erkölccsel szembemenő renitenskedést. A Piramis jelenség volt. Jelkép. A hovatartozás viszonyítási pontja. Elköteleződés. Ügy.

A Piramis popkulturális vákuumba érkezett, és vákuumot is hagyott volna maga után, ha Nagy Feró, Schuszter, Pataky és Hobo nem kapcsol időben...

A Piramis I. kvázi best of gyűjtemény . Az őserőtől duzzadó Szabadnak születtem, a generációs-himnusz Ha két életem volna, vagy épp a záró A becsület egytől-egyig az őszinte kőkemény rock időszakának csúcsteljesítményei. A többi sem néma csend. A Ki tudja, hol van zenei gegje, ahogy rockból táncdalba vált, egyszerűen mosolyt csal az arcunkra. A fohászkodó, szárnyaló, a középrészben hard rockba váltó Hozd el a tegnapot, a riffkirály Boldog ember, vagy épp a merengő, lírai Dal a kedvesért egytől-egyig egy korszak szónikus lenyomatai.

Az album mindezzel együtt sem tökéletes. A fénylő piramisok árnyékában című 10 perc körüli jazz rockos instrumentális tétel például teljesen felesleges módon került az A oldal közepére, leülteti a lemezt, hogy aztán a zakatoló Mondj egy mesét zökkentse helyre a kibillent időt.

A Piramis I. tablókép a hetvenes évek második feléből, egy korszakból, mikor a gyerekek még elhitték, hogy a becsület mindennél többet ér!

10/8                                                                                                                                               Radicsg

Aki, mindenhol tanítható már óvodától egyetemig, az csakis a mindenséggel mérhető. Cseh Tamás bemutatkozó albuma - az idén 40 éves Levél nővéremnek - a magyar popkultúra kumráni tekercse, szent és sérthetetlen. Fétis.

Ha 1977-ben nem is volt annyira szűk levegő a mesebeli, sosemvolt szocialista Magyarországon, mint mondjuk másfél évtizeddel korábban, az Erdős Péter "menedzselte" MHV még mindig sanda szemmel nézte azt a valamit, amit popzenének hívnak.

A munkások, parasztok, katonák elvtársai tiltották, legalábbis alig tűrték a különvéleményt megfogalmazókat. A kijelentéseket feljelentések követték. A besúgók besúgtak, mások elhallgattak, esetleg disszidáltak. A csöves generáció meg fekete bárány lett saját szüleik szemében.

Ezalatt egy vízivárosi albérletben egy korábbi tanár és egy épp csak szárnyait bontogató író-forgatókönyvíró szép csendben megírta a hetvenes évek látleletét.Cseh Tamás és Bereményi Géza ekkor már jó néhány éve alkottak szerzőpárost. Közös múltjukban még a Kex mindenese Baksa-Soós János egyengette útjukat. Később Jancsó Miklós Még kér a nép című filmjének forgatáson hozta őket össze a sors Gyurkó Lászlóval, az akkori 25. Színház igazgatójával, aki felajánlotta Cseh Tamás számára a deszkákat.

A teltházas koncertek után Erdős 1976-ban ajánlott lemezszerződést, hogy aztán Másik János érkezésével létrejöjjön a magyar könnyűzene egyik ikonikus alkotása.

A fiktív levél műfajú Levél nővéremnek a hetvenes évek kimerevített pillanata. Korszaktabló. Elemez, kérdéseket vet fel, zárójelezi és értelmezi a szocialista mindennapokat, a Kádár-rendszer lehetetlenségét és abszurditását, és értelmiségi nézőpontból mutatja be azt, amiben alig-alig lángolt az értelem szikrája. Mikromegfigyelések, személyes tapasztalások dalban elmondva. A mű érzékenyen, sorstörténetekben tárja elénk az akkori nemzedék minden nyűgét baját, világnézeti dilemmáját.

Cseh, Másik és Bereményi úgy mentek neki a rendszernek, hogy kritikát nem megfogalmazva, halk szóval, akusztikus, visszafogott környezetben mesélték el a semmibe vesző szürke hétköznapok monotóniáját. Nosztalgiába csomagolták a kiábrándultságot (Apa kalapja, A hatvanas évek, Tanulmányi kirándulás).

"Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk, maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?" - János és Tamás a megkettőzött lírai én, csak kalandvágyból marad itthon.

Bereményi olyan szókinccsel írja le a semmit, ahogy azt előtte talán csak Bródy tette, talán. Az akkori príma Magyarország olyan hely volt, ahol a házmesterek, a presszók, a pálinkázások, a behívók és jutalomosztások, az abortusz bizottságok, a fényes hajú príma nők, az éjféli gyorsok, a krakkói vonatok, világnézeti klubok, Évák és mások kergették egymást körbe-körbe, míg egy napon arra riadt mindenki, hogy véget ért a rendszer...de minderről már az 1994-es Levél nővéremnek második része mesél.

10/10                                                                                                                                             Radicsg

Az nem mindig jó, ha leszakad
a fejed. De, ha már leszakad, legalább jó messze guruljon.
A Japandroidstól - bár felmegy benned a pumpa-, de mégsem kapsz agyvérzést. Szögegyszerű amcsi rock, szögegyszerű amcsiknak, akkor is, ha kanadai.

Ha most túlmozgásos tinédzser lennék biztos rajonganék a vancouveri Japandroidsért, de nem, úgyhogy nem rajongok, még annak ellenére sem, hogy a Pitchfork legutóbbi két albumukat (Post-Nothing, 2009, Celebration Rock, 2012) a BEST NEW ALBUM embléma alatt nyomta. Kapcsolódó link, hogy az egykor nagy tekintélyű Rolling Stone magazin a bemutatkozó korongjukat minden idők 10 leglazább nyári albuma közé sorolta... na az elektronikát és a szintiket is becsempésző Near to the Wild Heart of Life-ot biztos nem fogja.

A David Prowse (dob, vokál), és Brian King (gitár, ének) alkotta duó nagyon próbál nyomulni, nagyon próbál lazulni, nagyon próbál lázadni, de a végeredmény csak egy pukkanás. Ha a kétéves kiskölök nagyobbat próbál fingani, mint apukája, akkor... esetleg. 

A soha nem volt Bruce Springsteen-Tom Petty-Replacements-Hüsker Dü klasszik rock-post-punk négyszög közepén feszítő duó nem tudja eldönteni, hogy stadionokba vágyik-e, vagy füstös kocsmákba, így végül seggre ül.

A nagyterpeszes Near To The Wild Heart Of Life, és a new-waves Arc Of Bar-on kívül nincs más csak arcbamászó üres póz.

4/10                                                                                                                                               Radicsg

Amikor nincs más csak tél, csend, hó és halál, mikor azt gondolod, hogy közel a legsötétebb óra a The XX félvilági popja olyan mélyre húz, ahol nincs más csak tél, csend, hó és halál.

A londoni trió eddigi két albuma a 2009-es debütáló xx (2009) valamint az öt évvel ezelőtti Coexist maga volt a dekadencia. Romy Madley Croft, Oliver Sim és Jamie 'xx' Smith hármasa úgy volt képes megszólaltatni a kamaszos-panaszokat, olyan elvágyódással és nihilizmussal itatták át a minimális hangszereléssel operáló egyformán különböző dalokat, hogy nem maradt más, mint lekapcsolni mindent.

Tökéletes szplín. Csendes őrület. A rock sírfelirata. A nyomasztó semmi. Klausztrofób komorság, De tökéletesen csillogóra polírozott pop. A rosszkedv maga.

Romy Madley Croft és Oliver Sim nem énekeltek csupán suttogtak, azt is tétova, elhaló hangon, mintha minden szavukat szégyellnék egymás előtt is. A hiperérzékeny, titokzatos produkció mindennek háttal állt. A bemutatkozás formuláját újrahasznosító Coexist, ha lehet még egyneműbb és csupaszabb volt, bár kiszámíthatóbb is. Az világos, hogy a The XX olyan sötétségben rekedt, ahol már csak elveszni lehet, ők viszont inkább a fény felé vezető utat választották. Az I See You-n markánsan van jelen Jamie 'xx' produceri hatása, pontosabban az a sötét, dekadensen csillogó tánczene, ami a 2015-ös Grammy-jelölt In Colour című elektronikus, UK garage-ban, post-dubstepben, house-ban és trip hopban ázó albumának is a sajátja volt .

The XX-ről már nem jut eszünkbe a Cocteau Twins, a dark, vagy épp a nyolcvanas évek cipőbámulása, esetleg a nyirkos, gyötrelmes Joy Divison. Az I See You egy saját világán belül jóval szabadabban kísérletező (ezeket a dalokat már bajosabb lesz előadni élőben), fekete-fehér, de szélesvásznú alkotás. Mindemellett egységes, koherens és kerek. Romy és Oliver nagyságrendekkel jobban énekelik ezeket a félelemmel, fájdalommal és szeretettel teli intim és csupasz dalokat, mint korábban.

A lemeznyitó Dangerous, a törékeny Say Something Loving, a kislemezes, szinte már táncos On Hold, vagy épp a szülők elvesztését dalba foglaló Brave for You és persze az összes többi szám a fény közepére vezet minket a sötétség kapujában.

10/8                                                                                                                                              Radicsg

Vannak titokzatos dolgok, amiket csak az utas ismer, meg a holdvilág, meg Wayne Coyne. Ilyen például az, hogyan lehet egyszerre ébernek maradni, és magunkba merülni, de jó mélyre. A The Flaming Lips immár több évtizede ebben a félvilági állapotban alkot, és ettől nekünk jó...

...na meg attól is, hogy Coyne, ez az egykori politoxikomán, túlmozgásos zseni kitalált a kilencvenes évek elején-közepén egy olyan zenei kifejezési formát, mely egyszerre végtelenül emberi és elidegenített.

Azt, amit a Flaming Lips az utóbbi kb. 3-4 évben lezavart nyugodtan nevezhetjük szónikus ámokfutásnak. Coyne minden kósza kreatív gondolatát megvalósította, legyen az egészen elképesztő fizikai formátumok piacra dobása (vér-lemez, csokoládészív pendriveok stb), kollaboráció Yoko Onoval, dokumentumfilmek, rekord-koncertek, Pink Floyd, Beatles és Stone Roses feldolgozáslemezek, karácsonyi meglepetés a fa alá, mindenféle együttműködések (The Flaming Lips and Heady Fwend) Nick Cavetől a Tame Impalán át, Erykah Badu-ig (akiről még meztelen fotókat is posztolt), és Miley Cyrus-ig.

Persze jelentek meg albumok is. A The Soft Bulletin (1999) - Yoshimi Battles the Pink Robots (2002) - At War with the Mystics (2006) trilógiára lazán reflektáló Embryonic (2009) - The Terror (2013) - Oczy Mlody (2017) triász, ha nem is olyan fontos hármas, mint a csúcsidőszak lemezei voltak, mégis képesek elrepíteni egy mágikus misztikus utazásra.

Az új mű születésének körülményei jellemzőek. Bár Coyne egy kukkot sem ért lengyelül az album felvételei alatt mégis egy lengyel könyvet olvasgatott, és megtetszett neki pár szókapcsolat. A félig-meddig lengyel című Oczy Mlody (jelentése kb. fiatal szem / látásmód / tekintet) című legfrissebb anyag olyan, mint késő éjszaka állni az esőben és nem gondolni másra csak szépre.

Mert ez a zene szép, ihletett, egyszerre homályosítja el az elmét, és menti fel a gondolkodás súlya alól, mégis kristálytiszta képet ad a világról. Elszállt, kísérletező, zsibbasztó és gyengéd, de határozott pasztellszínű karakterrel bír. A vonósokat, a programozott alapokat, a bontogatott gitárokat és a reszketeg éneket, csak a Lips tudja így, ennyire törékenyen mégis strukturáltan összefűzni, és talán még a Radiohead... A lemezen egyébként is több az elektronika, mint eddig bármikor a The Flaming Lips korongjain, néha már majdnem Kid A.

Az Oczy Mlody egységes, egynemű, illékony, légies, mégis magába forduló, feszültséggel teli, hóbortos, kelekótya, de egzakt véleménye van.

A bugyogó, éteri, vontatott címadó szám, az űrben lebegő, roncsolt énekkel operáló How??, a minimalista There Should Be Unicorns, a drone-os témákat feszegető Nigdy Nie (Never No) és Do Glowy, vagy épp a pezsgő és letisztult, Miley Cyrus-szal közös We a Famly egytől egyig a lét elviselhetetlen könnyűségét hordozzák. Kis éji psych-pop.                                              

10/8                                                                                                                                              Radicsg